Az emberi lélek mélyéből fakadó vágy, hogy történeteket meséljünk, ősidők óta meghatározza kultúránkat. Ezeknek a történeteknek a szövete gyakran közös szálakból áll: olyan irodalmi alapmotívumokból, melyek újra és újra felbukkannak, mégis minden egyes megjelenésük egyedien tükrözi az adott kor művészi szándékait. Ezek az elemek – a hős útja, a szerelem fájdalma, az önazonosság keresése – örökérvényűek, és éppen emiatt válik általuk az irodalom az emberi tapasztalat örök tárolójává.
A művészet lényege nemcsak a formákban, hanem a kifejezés szabadságában rejlik. Egy irodalmi alapmotívum a maga egyszerű tisztaságában éppen olyan, mint egy üres vászon: önmagában még nem mond semmit, de megfelelő kezekbe kerülve a szöveg új színeket kap. A kreatív kifejezés során ezek a motívumok nemcsak új értelmet nyernek, hanem összekötik a múltat a jelennel, az egyénit az egyetemessel. Így válnak a művek többé, mint puszta szövegek – beléjük ivódik az alkotó szenvedélye, lelke, gondolatai.
A kultúra mindig is egy végtelen párbeszéd önmagunkkal és a világgal. Az irodalom ezt a dialógust folytatja évszázadok óta, miközben sajátos nyelvén, érzelmekkel telített formában tartja életben az emberiség intellektuális és érzelmi örökségét. Egy-egy irodalmi alapmotívum ily módon nemcsak történelmi emlék, hanem híd is – kapocs múlt és jelen, egyéni és kollektív élmények között.
Amikor egy írónak lehetősége nyílik az önkifejezésre klasszikus motívumokon keresztül, valójában a kultúra újjáteremtésében vesz részt. Ez a kreatív folyamat nemcsak az olvasónak, hanem a társadalom egészének katartikus élmény lehet. Az alkotás ily módon válik közösségi tapasztalattá, és megmutatja: minden korszaknak megvan a maga hangja, amely az évszázadok során tovább szól egyetlen nagy irodalmi harmóniában.