Az irodalmi kihagyás fogalma nem új keletű, ám a művészi kifejezés területén mindig is jelentős szerepet játszott. A kihagyás, mint stilisztikai eszköz, lehetőséget ad arra, hogy a szavak közötti csendet is észrevegyük, és mélyebb értelmet találjunk a közlésben. A művészetben, különösen az irodalomban, az üres helyek kifejező ereje nem csupán a mondanivaló elrejtésére szolgál, hanem arra is, hogy a befogadó fantáziájára bízza az értelmezést.
A kultúrában való jártasságunk során felfedezzük, hogy a jelentéktelenségnek tűnő elemek — mint az irodalmi kihagyás — sokszor a legjelentősebb hatásokat képesek kiváltani. Gondoljunk például egy versre, ahol a mondat végén hagyott elhagyott szavak mögött teljes érzelmek és gondolatok rejlenek. Ezek a megvalósult kihagyások lehetővé teszik, hogy a közönség saját tapasztalatait, érzéseit és értelmezését beépítse a műbe, teret adva a kreatív kifejezésnek.
A vizuális művészetekhez hasonlóan, az irodalom is tükrözi a társadalmi valóságot és kultúrát, amelyben megszületett. A történetek és versek, amelyek kihagyásokat alkalmaznak, segíthetnek abban, hogy mélyebb, ünnepélyesebb kapcsolatot létesítsünk a szöveg és a befogadó között. A kihagyott elemek a kultúra szövetébe szőtt válaszokat, érzéseket és gondolatokat hívnak elő, amelyeket talán a szavakkal nem is tudnánk kifejezni.
Az irodalmi kihagyás művészete tehát nem csupán technikai fogás, hanem élő, lélegző jelenség, amely lehetővé teszi számunkra, hogy az irodalmi művekbe mélyebb jelentéseket, értelmezéseket és tapasztalatokat építsünk be. Ez a teret ad a kreatív kifejezésnek, amely segít abban, hogy kapcsolatba lépjünk a kultúrával, méghozzá nemcsak a mondanivalóval, hanem a csendekkel is, amelyek között a valóságunk rejtőzik.
Legyünk hát tudatos befogadói annak, amit olvasunk, hiszen az irodalmi kihagyás lehetőséget ad arra, hogy saját értelmezésünket és érzéseinket is beleszőjük a kultúra többdimenziós szövetébe. Ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik a kreatív kifejezés új dimenziója, és ezáltal új lehetőségek nyílnak meg előttünk, amikor felfedezzük a műalkotások mélyebb rétegeit.