Amikor egy szoborra nézünk, gyakran egy történetet látunk, egy pillanatot vagy egy karaktert, akit a művész megörökített. De mi történik akkor, amikor a művész maga válik a modellé? Az önarcképszobrok különleges helyet foglalnak el a művészet világában. Nem csupán egy arcot látunk, hanem egy mélyebb réteget: a művész saját magáról alkotott képét, gondolatait, érzéseit, amelyek formát öltöttek kőben, fában, bronzban vagy más anyagban.
Ez a műfaj az önismeret és az önkifejezés csodálatos eszköze. A szobrász itt nem egy külső modellt formáz, hanem a saját belső világát próbálja megörökíteni, vagy legalábbis azt a külső képet, amit a világnak mutatni akar, vagy épp ami mögé bújik. Minden vésés, minden forma, minden textúra a művész személyiségének egy darabja. Látjuk az idő múlását az arcvonásokon, a gondolatok súlyát a tekintetben, vagy épp a játékosságot egy finom mosolyban.
Az önarcképszobrok évezredek óta részei a kultúrának. Gondoljunk csak az ókori egyiptomi fáraókra vagy a római császárokra, akik megörökítették magukat az utókor számára. Ezek a művek nemcsak az egyén hatalmát vagy státuszát hirdették, hanem bepillantást engedtek abba is, hogyan látták ők magukat, vagy hogyan akarták, hogy mások lássák őket. Később, a reneszánsztól kezdve, egyre nagyobb hangsúlyt kapott az egyéniség, és a művészek – mint például Michelangelo – szintén alkottak önarcképeket, gyakran beépítve őket nagyobb kompozíciókba is.
A modern és kortárs művészetben az önarcképszobor még izgalmasabb utakra lépett. Már nem csak a fizikai hasonlóság a lényeg. Az anyagválasztás, a forma torzítása, az absztrakció mind-mind a belső állapot, a pszichológiai mélység kifejezésére szolgál. Ezek a szobrok gyakran provokálnak, kérdéseket vetnek fel az identitásról, a testről, a múlandóságról és a művész helyéről a világban. Egy önarcképszobor szemtől szemben áll velünk, csendesen beszél a teremtőjéről, és rajtunk múlik, meghalljuk-e a történetét.